Ezeket az általános célokat 2001-ben, az ENSZ következő Közgyűlésén konkretizálták, a ma ismert formájukban. A Közgyűlés által elfogadott dokumentumban (Roadmap towards the implementation of the UN Millennium Declaration) 8 átfogó, 2015-ig megvalósítandó célt határoztak meg, ezekhez pedig 18 részcélt és összesen 48 indikátort (mérőszámokat) rendeltek hozzá, annak érdekében, hogy a fejlődés értékelhetővé váljon.
Melyek tehát a Millenniumi Fejlesztési Célok
| 1. cél: A szélsőséges szegénység és éhínség felszámolása |
| 2. cél: A mindenkire kiterjedő alapfokú oktatás biztosítása |
| 3. cél: A nemek közti egyenlőség és a a nők felemelkedésének előmozdítása |
| 4. cél: A gyermekhalandóság csökkentése |
| 5. cél: Az anyai egészségügy javítása |
| 6. cél: A HIV/AIDS, a malária és más betegségek elleni küzdelem. |
| 7. cél: A a környezeti fenntarthatóság biztosítása |
| 8. cél: Globális partnerség kialakítása a fejlesztés érdekében |
A célok nem jelentettek igazi újdonságot, mivel többségük a 90-es évek elejétől az ENSZ égisze alatt rendszeresen megrendezett nemzetközi konferenciák által meghatározott, fejlesztéssel összefüggő célokra építenek. A millenniumi célok jelentősége abban rejlik, hogy ellentétben a korábbi célokkal és fejlesztési programokkal egy átfogó megoldást keresnek a globális problémákra, és azt még a kritikusai is elismerik, hogy először van a kezünkben egy a többség által többé-kevésbé elfogadott célrendszer, amely – és ez egyik legnagyobb vonzereje – a mérés lehetőségét is kínálja. Ha egyáltalán célokban gondolkodunk, akkor azok jelen pillanatban a millenniumi fejlesztési célok. Egyfajta konszenzust jelentenek, amellyel egyet érthetünk vagy vitatkozhatunk, de meg nem kerülhetjük őket.
Ki döntötte el?
Áttekintve a célokat, felmerül a kérdés, hogy ki döntötte el, hogy éppen ezek azok a célok, amelyeket a nemzetközi közösség, és azon belül a fejlődő államok el szeretnének érni. Az elsődleges válasz természetesen, hogy az ENSZ Közgyűlése, demokratikus módon megtárgyalva és megszavazva azokat. A célok kijelölésének technikai részét azonban az ENSZ titkársága végezte el, együttműködésben az IMF, a Világbank és az OECD szakértőivel, anélkül azonban, hogy a fejlődő országok valójában aktívan beleszólhattak volna a megfogalmazásukba. Ez az egyik legfontosabb kritika, amelyet a célokkal kapcsolatban legelőször megfogalmaztak.
Ki hajtja végre?
A millenniumi célok országokra vonatkozó cselekvési terveit elméletben az egyes államok (mind a támogatást nyújtó, mind a befogadó országok), és a nemzetközi politikai és gazdasági szervezetek (ENSZ és intézményei, IMF, Világbank, OECD stb.) egymással együttműködve, egyenlő partnerként határozzák meg. A tervek konkét megvalósításában ugyanezek vesznek részt, együttműködésben a privát és civil szektorral, helyi közösségekkel.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egyrészt sem a fejlett, sem a fejlődő országok, sem pedig a nemzetközi szervezetek nem harmonizálják terveiket és programjaikat a millenneumi célokkal. Másrészt a fejlődő országok csakis az egyes nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank) jóváhagyásával dolgozhatják ki ide vonatkozó terveiket, amennyiben igényt formálnak a támogatásokra. Ez azért jelent problémát, mert ezek a szervezetek az általuk nyújtott adományok és hitelek feltételeként olyan intézkedéseket (teljes piacnyitás, liberalizáció, privatizáció, a szociáis szolgáltatások leépítése) követelnek meg, amelyekkel a fejlődő országok legtöbb esetben nem értenek egyet, és amelyek ma már bizonyítottan aláássák akár a millenniumi célok, akár az egyéb fejlesztési programok által elérni kívánt eredményeket.
Ki finanszírozza?
A tervek és programok pénzügyi háttere jelenleg az egyik legfontosabb, és a legtöbb vitát kiváltó kérdés. Többek között az egyes országok (bilaterális) és a nemzetközi szervezetek által nyújtott (multilaterális) fejlesztési támogatások és hitelek, az államok adósságainak elengedése, a kereskedelem és magánbefektetések által megteremtett lehetőségek, költséghatékonyabb segélyfelhasználási mechanizmusok, esetleg innovatív források (nemzetközi adók kivetése pl. a repülőjegyekre) járulhatnak hozzá a célok eléréséhez. A 8. cél foglalkozik ezzel a problémával, mely így elsősorban a fejlett országok „kötelezettségeit” tartalmazza, világos határidők és célok megjelölése nélkül. A legtöbbet tárgyalt témák a segélyek nagyságát, a visszafizethetetlen adósságokat, és a nemzetközi kereskedelem jelenleg egyenlőtlen rendszerének átalakítását érintik.
A segélyek tekintetében a fejlődő országok és a fejlesztésben részt vállaló civil szervezetek követelése, egyben az ENSZ ajánlása a segélyek összegének radikális növelése. A donor államok erre kötelezettséget is vállaltak Monterreyben 2002-ben, megígérve, hogy bruttó nemzeti bevételük (GNI) 0,7%-át ún. Hivatalos Fejlesztési Támogatás (Official Development Assistance – ODA) keretében a fejlődő országok rendelkezésére bocsátják. Így ez a hozzájárulás a 2004-es 78 milliárd USD-ról 2015-re becslések szerint akár 130 milliárdra nőhet. Fontos tény az ígéretek szempontjából, hogy a 0,7%-os határ elérését az ENSZ Közgyűlésén már 1970-ben felvállalták a fejlett tagállamok. Csak a határidő (1980) 26 éve lejárt már, és ugyan voltak periódusok amikor a folyósított segélyek a GNI arányában magasabbak voltak (a 60-as években a mai arány kétszerese), a fejlett államok igen messze állnak a fenti vállalás teljesítésétől. A 2005-ben folyósított segélyek még mindig csak a GNI kb. 0,25%-át jelentik.
A segélyek kapcsán további probléma a segélyezés hatékonysága és minősége. A korábbi évtizedek tapasztalatai bizonyították, hogy a nem megfelelő segélyezés sokszor károsabb tud lenni, mint a segítségnyújtás hiánya. Egyes becslések szerint a Hivatalos Fejlesztési Támogatás nettó értéke valójában csak 39%-a a statisztikákban feltüntett összegeknek, a többi mind úgynevezett „fantom” segély. Következik ez abból, hogy a donorok a Hivatalos Fejlesztési Támogatásba rendszeresen beleszámolják az elengedett adósságok összegét, a nemzetközi ajánlások ellenére, mivel ezek nem jelentenek friss fejlesztési pénzeket a befogadó országok számára. Csökkentik a támogatások nettó értékét az ún. kötött segélyek is, melyek esetében a kedvezményezett államok a segélyt nyújtó ország termékeit kötelesek megvásárolni, legtöbbször jóval a helyi áraknál drágábban. Emellett problémát okoz, hogy a donorok nem koordinálják egymással fejlesztési tevékenységüket, így rengeteg a duplikáció, vagy éppen az elhanyagolt terület. A segélyek folyósítása rengeteg felesleges pluszköltséggel jár, és az összegek átutalása jellemzően kiszámíthatatlan. Nincs megoldva a rendszeres monitorozás és értékelés, és nincsenek megfelelő mechanizmusok sem a donorországok, sem a befogadó államok elszámoltathatóságára, ami sok esetben a segélyösszegek „eltűnéséhez” vezet.
Hol tartunk most?2005-ben megtörtént a millenniumi program első kiértékelése az ENSZ szeptemberben megtartott Közgyűlésén. Bár egyes területeken történt előrehaladás, a számok jelenleg nem azt mutatják, hogy a világ jó úton haladna a célok elérése felé.
Óriási különbségek mutatkoznak az egyes régiók és az egyes országok esetében a különböző célok mutatói között. Az indikátorok szerint a legnagyobb előrehaladást Ázsia érte el, ott is leginkább India és Kína fejlődése javítja a képet. Ez egyébként nagymértékben saját gazdasági intézkedéseiknek köszönhető, mintsem a beáramló segélyeknek. De még itt sem várható, hogy a célok mindegyike teljesül. A legriasztóbb a helyzet a Szaharától délre eső afrikai országokban. Bár bizonyos célok esetében pozitívak a fejlemények, a legtöbb mutató tekintetében vagy nagyon lassú, a célok eléréséhez semmiképpen sem elegendő előrelépés a jellemző, vagy stagnálás, számos tekintetben pedig a helyzet rosszabbodása következett be. A százalékos adatok pedig sokszor félrevetetőek. Az éhezők aránya a Föld teljes lakosságához viszonyítva csökkent, ugyanakkor az éhezők száma abszolút értelemben nőtt. Az univerzális általános iskolai oktatást nagy valószínűséggel teljesíti majdnem mindegyik régió, ugyanakkor a lányok beiskolázása sokkal lassabban halad a vártnál, amelynek határidejét pedig már 2005-re kitűzték. A legrosszabb a helyzet az egészségüggyel kapcsolatos célok esetében, a megemlítehető szerény eredmények mellett is.
Ennek fényében nem csoda, hogyha az ENSZ a 8. fejlesztési cél részeként, egyebek mellett a segélyek mennyiségének nagyarányú növelését, a donorországok vállalásai esetében konkrét ütemtervek kidolgozását, és a nemzetközi rendszer, azon belül pedig az ENSZ intézményi reformját szorgalmazta a 2005-ös ENSZ Közgyűlésen. A fejlett államok ismét csak megerősítették korábbi vállalásaikat, de nem születtek olyan döntések, melyek a fejlett országok elszámoltathatóságát tennék lehetővé, és az intézményi refom felvetése sem hozott áttörést. Ez a fejlődő országokon és a nemzetközi civil szervezeteken kívül magának az ENSZ Főtitkárának, Kofi Annannak is óriási csalódást okozott. Később mégis úgy fogalmazott, hogy a „pohár még így is legalább félig tele van”. Mások azonban az eddigi eredmények és a nemzetközi közösség leginkább csak szavakban megmutatkozó elkötelezettsége láttán azt a poharat inkább félig üresnek látják.
Teljesíthetőek vagy nem teljesíthetőek a célok?
Az ENSZ által kijelölt szakértői csapat vezetője, Jeffrey Sachs „fejlesztési guru” szerint mindez csak pénz, és az azt biztosító politikai akarat kérdése. Szerinte tehát teljesíthetőek. Elméletben igen. Hiszen abban a fejlesztési célokat kritikával illető civil szervezetek is egyetértenek, hogy a szükséges források rendelkezésre állnak. Csak összehasonlításképpen: 1998-ban 50 milliárd dollár körül volt az ODA összege, míg a világ államai 780 milliárd dollárt költöttek fegyverkezésre, és csak az európai polgárok 50 milliárdot cigarettára. Sachs számításai szerint a célok eléréséhez a 0,7%-os hozzájárulás elegendő forrást biztosit.
Nem mindenki látja azonban ilyen biztatonak a helyzetet. Többféle okból kifolyólag. Egyes kritikák pontosan a politikai akaratot hiányolják, ami már 35 éve nem teszi lehetővé ugyanazoknak az újra és újra megerősített vállalásoknak a teljesítését. Felmerül a kérdés, hogy miért éppen most változna ez meg. A részben eredményes, de leginkább eredménytelen ENSZ Közgyűlések, a G8-ak találkozói, a WTO tárgyalások inkább a kételyeket erősítik meg, mint az optimista szemléletet. Ez nem csak a támogatások mértékére (0,7%/GNI) vonatkozik, hanem a sokkal lényegesebb nemzetközi gazdasági, pénzügyi és kereskedelemi rendszer egyenlőtlen viszonyaink reformjára is. Ez utóbbit a célok maguk, bár tartalmazzák az erre vonatkozó utalásokat, nem hangsúlyozzák, sőt sokak szerint a millenniumi célok voltaképpen el is terelik róluk a figyelmet.
Mások a célok túlzott ambícióit ítélik el, rámutatva, hogy egyáltalán nem biztosítottak jelen pillanatban annak a feltételei, hogy a fejlődő országok a hirtelen megemelt és országaikra „rázúduló” fejlesztési támogatásokat képesek lesznek hatékonyan felhasználni. A jelenlegi összegek esetében is problémát jelent a túlzott bürokrácia (egyes országoknak 40 különböző donor elvárásaihoz kell igazodnia), amely már ma is megbénítja a kormányzatok munkáját. A célok eltúlzottságára utalnak a történelmi fejlődési adatok is. Bizonyos országoknak olyan ütemben kellene fejlődést elérniük a célok érdekében midössze tíz év alatt, amelyre nem volt még példa a történelemben. (Vö. egyes számítások szerint a Szaharától délre eső afrikai országok, a haladás jelenleg jellemző üteme mellett 2015 helyett 2165-re fogják elérni a célokat.) Amennyiben ezek a kritikák igaznak bizonyulnak, és a célok valóban nem teljesülnek, tulajdonképpen kár volt ennyit ígérni, talán a kevesebb több lett volna. A célok meghiúsulásából következő kiábrándultság sem az ENSZ-nek magának, sem pedig a fejlesztési tevékenységnek nem fog a javára válni.
Egyes elemzők alapjaiban kérdőjelezik meg a célok értelmét, mivel nem értenek egyet a számszerűsített változók és változások szemléletével, mely nem veszi figyelembe az országok egyedi sajátosságait, valamint arctalan tömegként kezeli a „szegényeket”. Számukra a hasonló célok eleve elhibázottnak tűnnek, így teljesítetlennek, hiszen rövid távú, globális stratégiát alkotnak a jelenben és a jövőben is állandóan változó lokális problémák kezelésére.
Végezetül
A felvetett problémákból látszik, hogy nem könnyű választ adni arra a kérdésre, hogy a millenniumi fejlesztési célok a legmegfelelőbb megoldást jelentik-e a világ problémaira. Eredményeit és esetleges pozitív vagy káros hatásait nehéz jelen pillanatban megítélni. Ezek a kérdések a fejlesztési tevékenység és a teljes nemzetközi rendszer alapjait feszegetik. Mindenképpen akkor fognak csak működni, ha nem pusztán a számszaki eredmények hajszolását jelentik, ha a célok, indikátorok és a általában a fejlesztési tevékenység felülértékelése folyamatos és rugalmas, ha a célok a valódi hosszú távú megoldások megtalálásához járulnak hozzá, és együtt jár a végrehajtásuk a fejlesztési eredményeket évtizedek óta aláásó nemzetközi intézmények, intézkedések fejlődő országok igényeit messzemenőkig figyelembe vevő átalakításával. Ezeknek a döntéseknek a meghozatala, és a meghozott döntések végrehajtásának ellenőrzése a globalizáció korában mindannyiunk felelőssége. Ha mindezek a feltételek teljesülnek, talán már senki nem fogja szükségét érezni hasonló célok kijelölésének a jövőben.