4. Segélyhatékonysági Konferencia - Busan, Dél-Korea

A fejlesztési pénzek hatékonyságának kérdése csak néhány évtizede lett nemzetközi téma. A hidegháború idején közismerten a politikai elköteleződések mentén kaptak támogatást a kedvezményezett országok, sok esetben a politikai ideológia mindkét oldalától, attól függően, hogy mennyire hihetően tudták bizonyítani a két politikai entitás felé való elköteleződésüket. Mindez már a múlté, a donor országok a saját politikai, gazdasági megfontolásaik, a történelmi kötődéseik, esetleg a humanitárius helyzet alakulása alapján döntenek arról, hogy melyik országnak és mennyi fejlesztési pénzt nyújtsanak. A fejlett ipari országok azt is figyelembe veszik, hogy bilaterálisan, azaz közvetlenül a kedvezményezett országnak adják a pénzeket, vagy multilaterálisan, azaz egy adott nemzetközi szervezet meghatározott programját támogatva járulnak hozzá a nemzetközi fejlesztéshez. A bilaterálisan megvalósított nemzetközi fejlesztés esetében az adományozó ország döntheti el, milyen programokat finanszíroz, jó esetben a kedvezményezett javaslatait figyelembe véve. A nemzetközi intézmények közbeiktatása nélküli bilaterális együttműködési rendszer azért működhet jól, mert a felek közvetlenül dönthetnek a támogatás felhasználásról, és így kisebb, hatékonyabb programok könnyebben megvalósulhatnak. Ezzel szemben a multilaterálisan, azaz nemzetközi szervezeteken keresztül szolgáltatott pénzek felhasználását a befizetők nem, vagy csak alig tudják befolyásolni, legfeljebb arról dönthetnek, hogy milyen témában és melyik szakosított szervezetnek juttatják el az összeget.

Mit várhatunk Busan-tól?

A válasz attól függ, hogy melyik szereplőt kérdezzük. Egy civil szervezet, egy kormányzat, vagy egy magánvállalat képviselői valószínűleg mind eltérő eredményeket várnak a nemzetközi fejlesztési együttműködés legnagyobb rendezvényétől (hivatalos nevén Fourth High Level Forum on Aid Effectiveness). Civil szempontból lényeges változás, hogy a busani konferencián ezúttal a nem-kormányzati szervezetek képviselői is nagy számban jelen lesznek, a 2005-ös párizsi konferenciáról ugyanis teljesen kizárták őket. Később a szervezők megértették, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem lehet sikere egy segélyhatékonysági konferenciának, ezért a 2008-as Accrában rendezett konferencián már a civilek előtt is megnyitották az ajtót, melyet Busan-ban remélhetőleg még szélesebbre tárnak. A civilek elsősorban azért fognak kampányolni, hogy több pénz jusson fejlesztési projektekre. A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor a világ kormányai több ezermilliárd eurót költenek bankok konszolidálására, a fejlődő világ támogatására jóval kevesebb áll rendelkezésre. Forrás tehát lenne a fejlődő világ megsegítésére, ami hiányzik, az a politikai akarat. Az összegek növelése mellett ugyanakkor legalább ennyire fontos az úgynevezett kötött segélyezés gyakorlatának eltörlése is. Jelenleg ugyanis kedvelt szokás, hogy a donor országok feltételekhez kötik a segélyt, például kötelezővé teszik a fogadó ország számára a termékeik, szolgáltatásaik megvásárlását.

Európából nézve

Az Európai Bizottság támogatja a fejlesztési segélyek hatékonyságára való törekvést, és az ezt szolgáló végrehajtási eszközrendszer további erősítését. Ennek érdekében a két korábbi nemzetközi segélyhatékonysági találkozón kiharcolt célok megerősítése lesz a cél Busanban. A 2005-ös Párizsi Deklaráció, és a 2008-as Accrai Akcióterv kulcsszavai a demokratikus átalakulás, a transzparencia, a kiszámíthatóság, a segélyezés töredezettségének csökkentése, és az eredmény-fókuszú elszámoltathatóság voltak – elvek, melyek máig sem valósultak meg. Örvendetes, hogy az Európai Bizottság további szereplők intenzívebb bevonását szorgalmazza, azaz a civil szervezetek, a magánszféra és a parlamentek szerepét erősítené, és nem csak a fejlett, hanem a partnerországok részéről is. A Bizottság támogatja továbbá az úgynevezett partnerország-szintű végrehajtást is. Ennek célja, hogy a kedvezményezett országok minél jobban be legyenek vonva a fejlesztési projektek tervezésébe és végrehajtásába.

Hazánk és Busan

Magyarország fejlesztési programokra szánt költségvetésének 75%-át nemzetközi szervezetekbe fizeti be (a 2010-es NEFE-költésekről készült független AidWatch-jelentésről lásd Tisztán nem látszik című cikkünket a címoldalon). Ebből tehát úgy tűnik, hogy hazánk nagyobb teret szán a multilaterális együttműködésnek, míg a kétoldalú fejlesztési együttműködések egyre kisebb szerepet kapnak. A civilek szerint ez igen káros fejlemény, mert bár a bilaterális fejlesztési munka nagyobb tervezést, programszerű munkát és ehhez párosított költségvetést igényel, az ilyen típusú együttműködések kibővítése számos előnnyel is járna: több munkalehetőséget teremtene magyarországi szervezetek számára, és további tapasztalathoz juttatná a területen dolgozókat. A Külügyminisztérium éves Fejlesztési Együttműködésről szóló dokumentumában örvendetes célként a partnerországok számának csökkentését tűzik ki célul, mely az első lépés lehet a hatékonyság irányába. A dokumentum ugyanakkor hallgat arról, hogy mikor lesz végre olyan stratégia, amely keretet adna a magyar NEFE-tevékenységeknek. A Busan-ban képviselt politikai vívmányokhoz – mint például a transzparenciára való törekvés, és a hatékonyság növelésének elve – remélhetőleg Magyarország is csatlakozik majd.

Hatékonysági kisszótár

Magyarul sokszor segélyhatékonyságot említenek, de pontosabb lenne fejlesztési együttműködési hatékonyságról beszélni. A segélyezés esetében átmeneti, rövid távú, gyakran egyszeri adományról van szó, míg a nemzetközi fejlesztés sokkal inkább átfogóbb, hosszabb távú, fenntartható rendszerben megvalósított beavatkozás, mely ideális esetben a helyi kezdeményezésekre épülve, a helyi érdekeltek bevonásával valósul meg.

„A segélyhatékonyság kulcsszavai: a demokratikus átalakulás, a transzparencia, a kiszámíthatóság, a segélyezés töredezettségének csökkentése, és az eredmény-fókuszú elszámoltathatóság – elvek, melyek máig nem valósultak meg.”

/Hodosi Róbert/