A vízre minden élőlénynek elengedhetetlen szüksége van, és semmivel sem pótolható. A víz látszólag bőségesen áll rendelkezésre, ám a földi vízkészlet több mint 97%-a sós víz, és a maradék kevés édesvíz nagy része is jég és hó formájában található. A kereslet fokozódása és a kínálat szűkülése egyaránt azt eredményezik, hogy az édesvíz-hiány a közeljövő egyik kulcs-problémájává válik.
Harc a vízért
A vízhiány már most számos társadalmi és fegyveres konfliktus okozója és ez még inkább is lesz a jövőben is, mert az édesvíz egyre fogy.
Különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak a folyók alsó folyásánál elhelyezkedő országok, hiszen a felvízi államok sokszor elhasználják, vagy elszennyezik a víz jelentős részét. Mindez erőszakos konfliktusok kialakulását eredményezheti, különösen, amikor az alvízi ország katonailag erősebb a felvízinél. A közel-keleti problémák egyik láthatatlan gyökere a vízszűkösség.
A víz kisajátítása
A víz közös kincsünk, életfeltételünk. Sokan mégis inkább üzletet látnak benne. Egyáltalán nem kizárt, hogy a jövőben a szegénység együtt jár majd a szomjúsággal.
Sokak szerint piaci alapokra kell helyezni, és vállalatokra kell bízni a vízellátást. Az 1980-as évek óta egyre inkább jellemző a vízszolgáltatás privatizációja. Noha a privatizált víz a teljes vízellátásnak még mindig csupán 5%-át adja globálisan, óriáscégek a világ vízkészleteinek egyre nagyobb hányadát vonják ellenőrzésük alá. Ennek hátulütője, hogy következtében egyes emberek kiszorulhatnak a vízellátásból, mert a cégek olyan összeget kérnek a vízhasználatért, amelyet a szegények nem képesek megfizetni. Nagymértékű áremelkedésre már eddig is volt példa. Szintúgy fokozhatja a vízszűkösséget a vízkészletek kereskedelmi célú magánosítása, például palackozott vizek gyártása érdekében. Emiatt a helyi lakosok többé már csak pénzért jutnak hozzá a korábban sokszor ingyen használt vízhez.
Szomjan halunk?
Az édesvízkészlet fogyása valós probléma, az egész Földre kiterjedő, globális katasztrófával fenyeget.
A vízszolgáltatás privatizációja már eddig is a világ számos pontján vezetett hirtelen, nagymértékű áremelkedéshez. Bolíviában, Chochobamba városában a privatizációt azonnal 100 százalékos díjemelkedés követte, aminek eredményeként a vizet megfizetni nem tudó lakók fellázadtak. A kormány kénytelen volt hadiállapotot elrendelni a térségben. A beruházó, az amerikai Bechtel feladta a városi vízközmű üzemeltetését, amiért 40 millió dollárra pereli a várost a Világbank előtt. Az Egyesült Államokban Atlanta városa volt kénytelen visszavásárolni vízközművét, hisz a privatizációt követően jelentősen romlott a szolgáltatás minősége. Amerikában hasonlóan járt további öt város. Angliában a vízközművek teljes magánosítását követően az árak kilenc év alatt reálértéken 46 százalékkal emelkedtek. Dél-Afrikában a vízrendszer magánosításának eredményeként a fogyasztók nagy része nem tudta megfizetni a vezetékes ivóvizet, így kénytelenek voltak a lakóhelyük környékén fellelhető, szennyezett vizekből venni. A végeredmény: Dél-Afrika történelmének legsúlyosabb kolera-járványa.
Az elkövetkező évtizedekben egyre komolyabb problémát jelent majd a világban az édesvízhiány. Az előrejelzések szerint 2025-re már a világ népességének 40%-a (!) szenved majd az édesvíz szűkösségétől. Minden bizonnyal egyre gyakoribbá válnak majd a vízért folyó erőszakos konfliktusok is. Potenciális válsággóc a Nílus körzete, ahol Etiópia és Szudán egyre több vizet használ el a katonailag erősebb, alvízi Egyiptom elől; vagy az Aral-tó körzete (l. a keretes részt).
Mit tehetünk?
A katasztrófa megelőzése érdekében átfogó tervekre és gyors cselekvésre van szükség.
Kevesen tudják, de az édesvíz legnagyobb részét (78%) öntözésre használjuk, ennek hatásfoka azonban csupán 40% körül van, a legfontosabb lépés így az öntözési technológiák hatékonyabbá tétele. A szociális szempontok maximális figyelembe vétele mellett vissza kellene szorítani az ingyenes vízhasználatot, mivel ez pazarlást idéz elő. Noha a vízszolgáltatás privatizációja nem szükségszerűen jár negatív következményekkel, mégis célszerűbb volna, ha a vízszolgáltatás a helyi közösségek ellenőrzése alatt állna. Mérsékelni kell a vizek ipari és háztartási szennyezését. Bár hatalmas mennyiségű sós tengervíz áll rendelkezésünkre, egyelőre nem létezik kellően olcsó technológia ennek sótalanítására.
Mit tehetek én?
Apró változtatásokkal rengeteget segíthetsz. Ha pazarolsz, te is hozzájárulsz a katasztrófához.
- Takarékoskodj a vízzel! Ne folyasd feleslegesen a csapot. A csöpögő csapokat javítsd meg, fürdés helyett zuhanyozz, fogmosás és mosogatás közben zárd el a vizet...
- Víztakarékos berendezéseket használj! Vonatkozik ez a vécétartályra, a mosógépre, a csapokra...
- Igyekezz minél kevesebb vegyszert használni, így kevesebb veszélyes anyagot juttatsz a szennyvízbe.
- Kertes házban gyűjtsd az esővizet, a növények is jobban szeretik
Magyarország
Hazánk fekvése miatt különösen veszélyeztetett, így a probléma téged is komolyan érint.
Vízellátás szempontjából hazánk a világ veszélyeztetett államai közé tartozik. Egyrészt a világ egyik leginkább alvízi állama vagyunk: felszíni vizeink mintegy 95%-a határainkon túlról érkezik. A 2000-es tiszai ciánszennyezés jól illusztrálja kiszolgáltatottságunkat. Másrészt az éghajlatváltozás okozta szárazodás (kevesebb csapadék, több párolgás) az elkövetkezendő néhány évtizedben tovább fokozódik. Hazánkban sokat enyhíthetne a problémákon az évszázados hagyományokkal bíró ún. foki gazdálkodás felélesztése nagy folyóinkon. Ennek lényege, hogy magas vízállás, árvizek esetén a plusz vizet az ártérre eresztik (nem pedig minél gyorsabb levezetésére törekszenek, mint az manapság szokás), és részben ennek segítségével biztosítják a mezőgazdaság vízellátását a szárazabb hónapokban.
Az Aral-tó tragédiája
A tó a világ negyedik legnagyobb tava volt, mára azonban víztérfogatának több mint 80%-át elvesztette, két kisebbre esett szét. Egyes helyeken 120 kilométerrel visszahúzódott, több tízezer négyzetkilométer tófenék került szárazra. Kiszáradása 1960 óta tart, mikor a Szovjetunió két rendkívül vízigényes haszonnövényt, gyapotot és rizst kezdett termeszteni a tó környéki félsivatagos területen. A terv sikerült, ám ehhez rengeteg vizet kellett elöntözni a tavat tápláló folyókból. Emiatt az Aral-tó környékén napjaink talán legsúlyosabb regionális környezeti katasztrófája alakult ki. Károsodott a tó és a folyótorkolatok élővilága, s tragikus társadalmi hatások jelentkeztek. Az egyre gyakoribb és erősebb só- és homokviharok miatt a világon az Aral-tó körzetében az egyik legmagasabb a halálos légúti megbetegedések aránya. A halászat megszűnése miatt százezer ember vesztette el munkáját, és tömeges kivándorlás indult meg. A tavat tápláló folyók vízében az alacsony vízállás miatt feldúsuló sók és növényvédő szerek ivóvízproblémákhoz, s az emésztőszervi daganatos megbetegedések gyakoribbá válásához vezettek. A tó körzetébe messziről és drágán kell ivóvizet szállítani, a vízszűkösség erőszakos konfliktusokkal fenyeget a térségben.